OBERWART / FELSŐŐR: Kettőezer tíz október harmadika reggelén, a burgenlandi, Oberwartban gyülekezik néhány ember: muzsikusok, írók, tanító, ügyvéd, jogvédő, könyvtár igazgató, történész, hagyományőrzők, férjek feleségek és gyerekek, őrvidéki őslakók, rendőrök, besúgók, nemzetbiztonságiak. 50en vagyunk. A horgászbotokon magyar nemzeti lobogók, a gyerekek kezében papírzászlók…A fákon bénán csüngnek a haldokló levelek. A Fő tér sarkában magányosan didereg a monumentális hősi emlékmű… PRO PATRIA, rajta több száz magyar hős neve szerepel.

 A vasárnapi megemlékezésen magyar hazafiak egy csoportja méltósággal emlékezett a Lajtabánság kikiáltásának 89. évfordulójára.  A Himnusz közös éneklése után a rendezvény főszervezője, Gőbl Gábor, a soproni Jobbik elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Hungarica előadta Ide születtem című megrendítő balladáját:

 Ideköt minden,

Nem vihet innen,

Idegen földre semmilyen szél.

Nem űzhet el,

Se szó, se fegyver.

Szívet cserél, aki hazát cserél...

 Ezután Ifj. Sarkady Sándor könyvtári főigazgató beszéde következett. A kiváló soproni történész, a tőle megszokott alapossággal beszélt a történelem dicső pillanatairól, amikor Prónay Pál 1500 népfelkelő szabadságharcosával megkísérelve a lehetetlent, létrehozott egy később senki által el nem ismert miniállamot, mely szembeszegülve az igazságtalan békével, lehetőséget nyújtott az Őrvidék magyarságának a megmaradásra. A Nyugat-Magyarországról az osztrák hódítókat kiverő felkelők másfél hónapnyi küzdelemsorozat után győzedelmeskedtek és megakadályozták Ausztria annexióját. A tiszavirág életű bánság a ma is még mérvadó marxista szemléletű történetírás szerint csak mint " a fasizmus" egyik tévedéseként szerepel a történelemkönyvekben. A történész szavait egy bátor jogvédő, Éva Maria Barki követte! Éva asszony a bécsi magyarság képviselőjeként szépen kérte Felsőőr jelen lévő polgármesterét, csatlakozzon a megemlékezőkhöz. Nem jött válasz, Gerhard Pongracz  szocialista Bürgermeister nem fordult az ünneplők felé, ekkor Éva Maria Barki asszony németül is megpróbálta invitálni Pongrácz urat – mindhiába!

"A trianoni szerződés nem szerződés volt, hanem diktátum, mert nem volt tárgyalás, s a nemzetközi jogászok egyértelműen azt mondják, hogy ilyen alapon egy szerződés semmis!" – Ezek a jogásznő örök érvényű szavai, melyek megrendítő erővel szakadtak rá a hallgatóságra. A koszorúzás után a szózat zárta a megemlékezést. A megemlékezés olyan elegánsra sikerült, mint Aradon szokott, a diadalív gőgös árnyékában. Azzal a különbséggel, hogy ott még magyarok állnak az ünneplők köré! Mert ott még élnek magyarok. Akik nem szeretnék magukat románnak vallani! Az Őrvidék más. Itt nyolcvankilenc éven át senki nem akart megemlékezni! Talán minden elkésett már, talán hiábavaló emlékezni, hiszen kilencven év alatt két generáció magyarjai fáradtak bele az elfeledettségbe, a hiábavaló elkeseredettségbe. És hiába már a felajánlott kettős állampolgárság, a vasfüggöny a helyén maradt. Ott, mélyen a szívek rejtekén! Ma már ők talán elsőként osztrákok, de otthon titokban még magyarul beszélnek...

 Pongrátz Péter